Műsor

Csajkovszkij: D-dúr Hegedűverseny op.35.

****
Csajkovszkij: VI. (h-moll, “Patetikus”) szimfónia, op. 74

Közreműködik

Kállai Ernő – hegedű
Kodály Filharmonikusok Debrecen
Vezényel: Kollár Imre

Akadnak zeneszerzők, akiknek művészetét az egyes korokban különbözőképpen értékelték. Pjotr Iljics Csajkovszkij is ebbe a körbe tartozik, hiszen darabjait még hatvan-hetven évvel ezelőtt sokan hatásosnak és dallamosnak, ámde kissé bombasztikusnak ítélték. Mára szerencsésen helyrebillent ez az értékrend, és a tragikus sorsú orosz mester elfoglalhatta helyét a legjelentősebb alkotók között. Ha végigtekintünk életművén, hamar kiderül, hogy szinte valamennyi műfajban remekműveket alkotott. Operái, balettjei, szimfóniái, versenyművei éppúgy a hangverseny-repertoár részei, mint kamarazenenéje, vokális művei vagy egyéb hangszeres alkotásai.

D-dúr hegedűversenye a hangszer irodalmának egyik legtöbbet játszott remeke. 1878-ban a Genfi-tó mellett vakációzva vetette papírra, ahol súlyos magánéleti gondjai miatt keresett megnyugvást. A darab eredetileg a kor nagy hegedűs egyéniségének, a veszprémi születésű Auer Lipótnak szólt. Auer azonban fanyalogva fogadta a versenyművet, melyet végül aztán Adolf Brodsky mutatott be közönség előtt. Később Auer megbánta óvatosságát, olyannyira, hogy a partitúra nyomtatásra történő előkészítését is ő végezte. A D-dúr hegedűverseny ragyogóan ötvözi az európai versenymű-hagyomány erényeit a szláv nemzeti hangvétellel. Tételei, témái megkapóan dallamosak, mesteri kézzel formáltak és színesen hangszereltek. A szólista számára egyszerre kínálja az érzelmi-zenei kitárulkozás lehetőségét a magasrendű virtuozitás igényével. Súlyában, terjedelmében az alapvetően férfias Allegro moderato nyitótétel a meghatározó, témáinak feldolgozása a bécsi hagyományokon nyugszik. Középen a Canzonetta címet viselő, szlávosan mélabús, éneklő tétel áll, melynek címe itáliai élményekre is utal. Feloldásként, megállás nélkül – attacca – tör ki az ellenállhatatlan finálé, mely két, egymással ellentétes tánckaraktert dolgoz fel. Az egyik kirobbanóan szilaj, a másik visszafogott, lépegető jellegű zenei anyag, melyeket rondó jelleggel alkalmaz a zeneszerző.

A szimfóniákat jelentős számban alkotó zeneszerzők – mint például Haydn, Mozart és Beethoven – egyes darabjainak játszottsága általában különböző. Vannak köztük gyakrabban és ritkábban műsorra tűzött opuszok is, noha zenei értékeik gyakran azonosak. Csajkovszkij esetében is hasonló a helyzet. Hat, a Manfréddel együtt összesen hét szimfóniája közül a három utolsó sorszámú, a Negyedik, az Ötödik és a Hatodik a legjátszottabb. Ezek a boldogság keresésének útját álló sors és a végzet problematikáját jelenítik meg. Mindhárom szimfónia ennek a gondolatkörnek kifejtése, amint arról a szerzőnek pártfogójához, Nagyezsda Meck asszonyhoz írott sorai is tanúskodnak. A VI. „Patetikus” jelzőt is hordozó nagyszabású mű tulajdonképpen Csajkovszkij hattyúdala, pályájának végső állomása. Ennek ellenére szerzője számos újítást is alkalmaz, elsősorban formai tekintetben. Három, alapvetően lendületes, gyors tételt követően a darab fináléja súlyos, tépelődő adagio muzsika, mely mélységes fájdalmat tükröz. Első tételét, melyet lassú bevezető indít, néhány nap alatt vetette papírra a szerző. Másodikként keringőt hallunk, mely nem a szokásos ¾-es metrumú, hanem 5/4-ben szólal meg. Harmadik tétele intenzív, erőteljes induló zene, melynek hatásos lezárása gyakran megtéveszti a hallgatót, mert akár a teljes mű lezárása is lehetne. De ez után szólal meg a fájdalmas Adagio lamentoso, melyben sokak szerint Csajkovszkij saját halálát írta meg, elsiratva nehéz, csalódásokkal teli életét.

Regisztrációs jegyár a zene világnapja alkalmából: 500 Ft